Warning: session_start(): open(/var/www/www/helysegek.hu/tmp//sess_phm91atfldfqir619oa80mrq01, O_RDWR) failed: Disc quota exceeded (69) in /var/www/www/helysegek.hu/www/main.php on line 22
Pataki Gézengúzok Néptáncegyüttes - Magyar néptánc - Mindennapok
Belépés
FõoldalKeresésOldalakHirdetésekNévjegyekRegisztrációBelépés
Néptáncegyüttes
Daloskönyv
Galéria
Fellépések
Patak község
Hagyományőrzés
Népviselet
Népszokások
Mindennapok
Építészet
Palócok
Egyesület
Kapcsolat
Támogatóink
Jogi információk

régi falusi élet jeles napjainak, különféle munkaalkalmainak, vallási eseményeinek, valamint konkrét életképeinek bemutatása archív fényképekkel.


A LAKODALOM

/Barnáné Molnár Tünde szakdolgozata és Lengyel Anita gyűjtése alapján/

Házassági és lakodalomi szokások a 19. században

A házasság két különböző nemű személy társadalom, illetve jog által is szentesített tartós együttélése, amely általában együtt jár utódok állításával és felnevelésével, valamint a házasfelek létfenntartását célzó gazdasági együttműködéssel, közös anyagi javak birtoklásával. A házasság megváltoztatta a házasfelek társadalmi pozícióját, a munkamegosztásban elfoglalt helyüket, így végső soron egész életmódjukat.

A párválasztás

A párválasztásról a 19. században szinte kizárólag a szülők döntöttek. A szülők és fiatalok szempontjai között lényeges különbség mutatkozott. Míg a szülők elsősorban a gazdasági előnyt nézték a házastárs megválasztásnál, emellett főleg azt, hogy régi és népes családból származzék gyermekük jövendőbelije, addig a fiatalok vonzalmuk érvényesítésére is törekedtek. Diósi András arra emlékszik, hogy: „...annak idején vasárnap délután hárman-négyen mi legények összeálltunk, és dalolva mentünk végig a falu főutcáján és lestük a lányokat. Ám a párválasztás nem mindig a legény kezében volt, hanem a szülők akarata, nem egyszer az idős asszonyok, nagyszülők rábeszélése alapján történt, vagyis azt mondták, „összebeszélték őket”. Bár a szeretőjét sokkal inkább tetszése alapján választhatta meg a legény, de csak a házasságkötést tudták kényszeríteni mivel ők rendelkeztek a vagyonnal, ők rendezték meg a lakodalmat, őtőlük származott a hozomány mennyisége.”

A jómódú családoknál hasonló anyagi színvonalon élő párt kerestek, sőt lehetőleg vagyoni-társadalmi emelkedést vártak a házasságtól. Erre Csejk Ferencné (sz. Bozsonyik Erzsébet) így emlékszik vissza: „Az apám – ugye akkoriban az én családom a módosabb gazdálkodók közé tartozott – azt szerette volna, ha rangban is megfelelő legényhez adna. Engem sem az uramhoz szerettek volna adni, hanem egy módosabb, nagyobb nemzetségű családba szerették volna, ha bekerülök, meg az az igazság, hogy én már elég későn mentem férjhez, már 19 éves voltam, mert a lányokat már igen korán 14-16 évesen férjhez adták. Igaz, közben háború is volt. A házasságokat nagyban befolyásolta a föld és az apai akarat, igaz, nem mindig volt ilyen egyszerű a dolog. A származás is nagyban befolyásolta a döntést, mert minden szülő olyan vőt vagy menyet szeretett volna magának, aki nagy nemzetségből származik és hozománya is van. A legények általában a faluból házasodtak ritkán fordult elő, hogy más faluból hoztak maguknak asszonyt. Ha mégis megtörtént, ez is inkább a legközelebbi falvak voltak, úgy mint Dejtár, illetve Ipolyvece. Azt beszélték az öregek, hogy annak idején Dejtáron nem volt plébánia és a pataki pap járt át misézni és ilyenkor sok legény és leány is átjárt vele.”

A különböző ünnepek, mulatságok a fiataloknak lehetőséget adtak a mulatásra és az ismerkedésre. A mulatságnak is íratlan szabályai voltak, amiről Mák Béláné (sz. Mák Mária) így beszélt: „Én nagyon szerettem táncolni, így a mulatságokba is szerettem járni. A cigánybanda hajnalig húzta a nótát. Bálba csak szülői felügyelettel mehettem általában anyámmal. A szülők körbe ott ültek a lócán és figyelték, hogy melyik legény melyik lánnyal táncol meg, hogy kit hányszor kér föl táncra. Bálba menni szülői kíséret nélkül nagy szégyen volt a lányra nézve. A szülők már ott láthatták, hogy melyik legénynek melyik lány tetszett, csak sajnos ez nem minden esetben egyezett a szülő elképzelésével. Ha mégsem azt a lány vette el a legény, akit szeretett, hanem akit el kellett vennie, azt mondták majd megszokják egymást.”

A jegyesség

A házasságkötést jegyesség előzte meg, ami a házasságkötési szokásrendszer egyik legfontosabb eleme: a házasságkötésre irányuló kölcsönös kötelezettségvállalást jelentett. A szertartás kölcsönös ajándékozásból és gyűrűváltásból állt. Az eljegyzést a Palócföldön kendőváltásnak is nevezték, mivel a leánykérést követően a mennyasszony a vőlegénynek először kendőt, szépen hímzett, slingelt vagy csipkés zsebkendő küldött ’igen’ válaszképpen.

Az eljegyzés, vagy kézfogó a leány szülői házánál ünnepélyesen ment végbe a házassági tanúk, az ún. násznagyok, (a házasulandó felek keresztapái), valamint mindkét oldali hozzátartozók jelenlétében. A szertartásos cselekményeket valamelyik násznagy vezette. A fiatalok házassági szándékának kinyilvánítását a jegyajándékok cseréje és kézfogás követte; ezek bizonyító értékűek voltak a házassági ígéret megtörténtére nézve. Az ígéretnek törvény szerint nincs kötelező ereje, de erkölcsileg és szokásjogilag – különösen faluhelyen – megbélyegezték azt, aki különösebb indok nélkül elállt az adott szavától. Az eljegyzések általában ősszel voltak: „Azt hiszem ősszel volt az én eljegyzésem, a bor már kiforrott, tudod, nagydarab szőlőnk volt a hegyen. Emlékszem sokan voltunk, még cigányok is voltak, akik zenéltek.” – emlékezik Oravecz Sándorné (sz. Papp Terézia). Ettől kezdve a leány és a legény a falu előtt is jegyben jártak, ez az időszak azonban nem tartott hosszú ideig. A fiatalok házasodási szándékukat a papnak is bejelentették, aki a házasságkötés időpontját közvetlenül megelőző, egymást követő három vasárnap a templomban kihirdette őket. Így az egész falu tudomást szerzett az eseményről. Ekkor megkezdődtek a lakodalmi előkészületek.

A leányoknak kijárt a kelengye, vagy, ahogy a palóc vidéken mondták: a staférung vagy stafírung, ami fehérneműből, ágy- és asztalneműből állt. A staférung nagyságából következtetni lehetett a leány családjának anyagi helyzetére. A kelengyét a leányok maguk szőtték vagy hímezték, de az ötvenes évektől a kézimunkákat felváltotta a boltban vásárolt portéka. Hogy mi tartozott a staférungba? Csejk Ferencné így emlékszik: „Elsősorban vászonneműből állt: viselőruhák, díszpárnák, ágytakarók, lepedők, szalmazsák és derékalj, kendők, abroszok, továbbá törülközők, zsákok; de hozzá tartozhattak a lakás feldíszítésére szolgáló kendők, cserépedények, kancsók, tálak, tükrök és a ruhanemű tartására szolgáló ládák, bútorok is. A törülközőket, abroszokat magunk hímeztük, de a legtöbbjét már a boltban vettük meg”.

A hozomány elszállítása látványos esemény volt a faluban. A lakodalmat megelőző este vitték el a nyoszolyóágyat a leendő menyecske új otthonába. Az ágyvitelre csak akkor került sor, ha menyecskének ment a lány a férj szüleinek házához. Egy szekérre feltették a nyoszolyóágyat, melyre fel volt vetve hat párna meg egy dunna. Ha gazdag családból való volt a lány, akkor tizenkét párna és két dunna volt a hozománya. A szekéren volt még a ’kasznyi’ (szekrény), amelyben a lány stafírungja volt. A szekeret a barátnők és rokonbéli lányok, fiúk kisérték, akik végigénekelték az utat. Az idő múlásával a hozományvivés szokása megszűnt. Helyette elterjedt a vőlegénying vitelének a szokása. A vőlegényinget a menyasszony nevében vitték el a megbízottak, akik a rokonságból kerültek ki. A vőlegényes háznál megvendégelték, és megviccelték őket. „Ecetes vizet hoztak inni, meg összecsavartak egy szakácskát, megszórták mákkal, porcukorral azt mondták mákos rétes. A lábunkat pedig összekötözték az asztal alatt, hogy ne tudjunk elmenni.” – emlékeznek rá. Az ingért pénzt illett küldeni a menyasszonynak. Ez a szokás a kilencvenes évektől feledésbe merült.

A rokonok és a meghívott vendégek a lakodalmat megelőző este vitték el pénzbeli, vagy tárgyi ajándékaikat a lakodalmas házakhoz.

Lakodalmi előkészületekhez tartozott még az a szokás, amikor a lakodalmas házakhoz a rokonok, szomszédok és egyéb ismerősök cukrot, lisztet, tojást vittek, amiből már hetekkel a lakodalom előtt a levesbe való tésztát gyúrták vagy a lakodalom előtti napon a rétest húzták. A lakodalom előtti héten állították és díszítették fel a sátrat. Az esküvő előtti napon vágták le a hízódisznót és levesnek való tyúkokat.

Mák Béláné saját lakodalmi előkészületeiről beszél: „Az első kihirdetéstől a lakodalom napjáig nem egészen egy hónap volt, az alatt az idő alatt kellett megtenni az előkészületeket. A rokonok, szomszédok, ismerősök lisztet, cukrot és tojást hoztak. Az asszonyok összejöttek és gyúrták a levesbe való tésztát. Ez úgy történt, hogy meggyúrták a tésztát elmetélték utána pedig szárították, nehogy összepenészedjen a lakodalom napjáig. Amikor felállították a sátrat jöttek a lányok és kidíszítették, a legdíszesebbre a vőlegény és a menyasszony helyét csinálták. Ugyanúgy az előkészületekhez tartozott a hízódisznó levágása. Hajnalban összejöttek a férfi rokonok egy kis pálinka elfogyasztása után, leölték a disznót, amiből a lakodalmi vacsora készült. Az asszonyok is szorgoskodtak a rokonok sorra hozták a tyúkokat, amiket le is kellett vágni és felpucolni. Az asszonyok másik fele pedig a hagyományokhoz híven túrós lepényt sütött vagy a rétest húzta. A lakodalmat megelőző napon kötötték a bokrétákat a leányok, általában muskátlit kötöttek össze rozmaringgal.”

Házasságkötés

A lakodalmakat ősszel vagy télen, a farsangi időszakban tartották. Ennek gazdasági okai voltak: a termények betakarítása, a szüret befejezése, a bor kiforrása, a disznó meghízása biztosították a megfelelő nyersanyagokat a lakodalomhoz. Nyáron azért nem tartottak lakodalmat, mert minden étel megromlott volna és a földműveléssel kapcsolatos idénymunkákat is el kellett végezni. A lakodalmat gyakran hétköznap tartották, általában kedden, vagy csütörtökön, csak a szabad szombat bevezetésével vált általánossá és a mai napig elterjedtté a szombati lakodalom. A templomi esküvő a lakodalom napjának délelőttjén zajlott le.

Régebben a mennyasszony és vőlegény násznépe külön vonult fel az esküvőre, gyakran miután a vőlegény küldöttsége a menyasszonyt kikérte. Az esküvő után mindkét násznép a saját lakodalmas házhoz tért vissza. A násznép a házasulandók rokonaiból, szomszédjaiból, barátaiból, és a családdal egyéb társadalmi kapcsolatban levő személyekből s azok családtagjaiból állt.

Bozsonyik István és Busai Rozália 1934-ben

Esküvői öltözet a népviseletben

A falusi közösség íratlan szabályai szerint az öltözék nemcsak egy társadalmi réteghez, csoporthoz való tartozást fejez ki, hanem annak változásai egyúttal követik az élet sorsfordító eseményeit, utalnak a fiatalok felnőtté válására, arra, hogy a legénynek szeretője van, hogy a leány és legény jegyesek. Miként a megfelelő esküvői viselet jelezte a mennyasszony szüzességét, úgy a megváltozott öltözet közli a násznéppel, hogy a leányból asszony lett, a legényből házas ember. A fehér mennyasszonyi ruha a 19. század végén a római katolikus egyház liturgiájához igazodva, az ártatlanság és a szűziesség jeleként jött divatba. A fehér ruha az elsőáldozók, bérmálkozók, a ’máriás lányok’ révén először a polgárság, majd a falusi lakosság körében is népszerű lett. A népviseletet hordó vidékeken a fehér mennyasszonyi ruhák régi szabásminták után készültek fehér selyemből, tüllből, gyolcsból.

Mák András és Szabó Erzsébet 1928-ban

A fejviseletek évszázadokon keresztül jelezték a nők családi állapotának változását, ahogyan mondták, ha férjhez ment a lány: „bekötötték a fejét”, vagy aki nem ment férjhez, az „pártában maradt”. A 19. század vége felé, amikor a párták divatja múlandóban volt, színes virágkoszorút, majd később fehér viaszvirág-, ún. mirtuszkoszorút viseltek a leányok az esküvőjük napján. A pártát, koszorút csak szűzlány viselhette; ha kitudódott, hogy nem az, a falubeli asszonyok nyilvánosan megszégyenítették a mennyasszonyt. A menyasszony fején tornyos koszorú volt, amelyre a szoknya aljáig leérő fátylat tűztek. A lábán fehér harisnya és fekete félcipő volt. A kezében selyem zsebkendőt és rózsafűzért tartott.

„A lakodalom napján már kora reggel bementünk a szobába és sorjában elkezdték rám adni a szoknyákat először a pentőt, aztán a slingőt, keményített alsószoknyákat, a felső szoknyát, a blúzkát és legvégül a kötényt. Ezután a koszorút és a fátylat tették a fejemre. A ruha anyaga fehér brokát volt, az anyagot Szlovákiából hozattuk és Kiss Margit néni varrta meg.” – emlékszik Papp Sándorné (sz. Oravecz Erzsébet).

Az ’50-es évek elejéig az esküvői külsőségek nagyon szerények voltak. A menyasszonyt és a vőlegényt ruhájuk alapján alig lehetett megkülönböztetni a násznéptől, csak a fehér csokor és a gomblyukba tűzött szál virág utalt viselőjük kilétére.

Barna Ferenc és Simon Franciska esküvőjének násznépe 1931-ben

A fehér ruha csak az ’50-es évek végére tért vissza ismét, először csak rövid változásban, és csak a ’60-as években lett egyre hosszabb, koszorúval, fejdísszel, fátyollal kiegészülve, miközben a menyasszonyi csokor is gazdagodott, színesedett.

A vőlegény fekete pricsesznadrágot, csizmát, fekete zakót, lajbit és fehér inget viselt. A zakó bal oldalán széles szalagos, fehér bokréta volt, melynek szalagja leért egészen a csizma száráig. A fején fekete kalap volt. Az ’50-es évek vőlegénye sötét színű ünnepi öltönyt viselt, a ’60-as években az öltöny színe fekete lett.

Busai József és Balázs Erzsébet 1936-ban

Régebben az esküvőt követő napon, de a 20. században már éjféltájban az idősebb nőrokonok kontyolták a mennyasszonyt. Az addig hosszú fonatban viselt haját asszonyhoz illő kontyba fonták és féketővel vagy kendővel fedték be. Ezek nélkül többet nem mutatkozhatott, mert az illetlenség volt. Amikor a féketőt először feltették, az új asszonyt rögvest bemutatták a násznépnek. Mák Béláné így emlékszik a menyecsketánc előtti átöltözésére: „Még éjfél előtt keresztanyám és egy pár nyoszolyólány kivezetett a sátorból, hogy elvigyenek átöltözni. Levették rólam a fehér ruhát és helyette piros brokátba öltöztettek. A hajamat kontyba rakták és piros brokát ördöglakatos kendővel kikötötték.”

Érdekes szokás volt az átöltöztetés során, hogy az egyik segédkező asszony megpróbálta a menyecskekendőt a vőlegény fejébe csapni, mielőtt azt az ifjú asszonyra ráadták volna. Ha ez sikerült, úgy tartották, hogy az asszony lesz az úr háznál.

Éjfélkor nemcsak a menyasszony öltözött át menyecskének, hanem a vőlegény is levette a kalapjáról a bokrétát, ami ugyanúgy viaszvirágból készült, mint a menyasszony mirtuszkoszorúja. Lekerült a bokréta a kabátja hajtókájáról is. Általában inget is váltott, ekkor vette fel a jegybe kapott másik inget.

A lakodalom

A lakodalom vendégeit hívogatással invitálták a nagy eseményre. A menyasszony egy rokon lánnyal, a vőlegény pedig egy rokon fiúval hívogatta a saját rokonságát, de a legközelebbi családtagokhoz a szülők is elmentek. A lakodalom előtti napon a vőfély szalagos fokossal a kezében, meghívó verset mondva hívogatta ismét a násznépet:

„Alázattal lépek e hajlékba,

Az ég áldása szálljon a benne lakókra.

A házigazdától bocsánatot kérek,

Hogy tisztességes házába belépni merész’lek.

Jövetelem okát elmondom én bőven,

Egy szép ünnepély van nálunk készülőben,

Melyre az egész családot általam hívatja

A vőlegényünk és az ő tisztességes atyja,

Legyenek szívesek ma este egy pár pohár borra,

Holnap pedig az egész napi mulatságra.”

/Mák Boldizsár (1921-1945) kézirata alapján/

A fontos események a lakodalom elején, napközben a menyasszonyos, a második felében, este és éjszaka a vőlegényes háznál zajlottak. Mindkét család a saját vendégeit, rokonait, szomszédjait vendégelte meg. A lakodalom napjának reggelén mindkét háznál első volt a vendégek fogadása. A vendégek rendszerint előre elkészített ételekkel, főleg süteményekkel érkeztek. A nyoszolyólányok vitték a jegyajándéknak számító jegyinget. Ekkor öltöztették a menyasszonyt és a vőlegényt. Az esküvő előtt a menyasszony elbúcsúzott családjától, rokonaitól és barátaitól.

A vőlegényes háztól az egyik násznagy vezetésével küldöttség ment és kikérte a menyasszonyt. A násznagyok megkülönböztető jelzése a kalapjuk mellé tűzött hosszú, aranyporos rozmaring volt. A menyasszonyt a vőfély, a vőlegényt pedig az egyik nyoszolyólány vezette az oltár elé. A nászmenetben elől mentek a szülők, testvérek, násznagyok, majd őket követték a rokonok. Az esketés után a pap kivezette a templomból az ifjú házasokat.

A násznép a vőfély vezetésével cigányzene kíséretében vonult a lakodalmas házakhoz ebédre. Ebéd után a vőlegény és kísérete a menyasszonyért ment. Előfordult, hogy álmenyasszonyokat mutattak be a valódi helyett. A menyasszony elbúcsúzott szüleitől és megköszönte, hogy felnevelték. Itt is a vőfély vitte a szót:

„Cigányhegedűnek némuljon zengése,
És a sarkantyúknak szűnjék meg pengése,
Mert búcsúzásomnak most lesz a kezdése.
Legyenek csendben, míg meg lesz a vége.

Itt van már az idő, gyönyörű virágszál,
Hogy jó szüleidtől illően búcsúzzál.
De úgy látom, nem tudsz szavakhoz jutni,
Szüleid jóságát illőn meghálálni.
Nem tudod elzárni könnyeidnek árját,
Azért mondom én el szíved óhajtását.”

/Mák Boldizsár (1921-1945) kézirata alapján/

Ezután került sor a hozomány- és menyasszonyvitelre, ami hangos zeneszó mellett történt.

Az ifjú pár közeledtére a bejárathoz egy fiúgyermeket fektettek a földre, a menyasszonynak pedig át kell lépnie felette. Ez feltehetően egy régi beavatási rítus átalakult változata. Eszerint, amikor a menyasszony megérkezett a házhoz, bevezették, leültették egy székre és a kezébe adtak egy fiúbabát, hogy az első gyermeke fiú legyen.

A vőlegényes házhoz megérkező menyasszonyt az anyósa mézzel etette, hogy „édes legyen az élete”; majd összetörtek egy cserepet előtte, söprűt adtak a kezébe és figyelték, vajon feltalálja-e magát.

Este tálalták a vacsorát, amely általában tyúklevesből, főtt húsból, paprikásból, sült húsból és töltött káposztából állt. Majd a kalácsok és a lepények kerültek az asztalra. A ’közbejáró’ feladata volt az étekköszöntő: minden fogáshoz rigmust mondott.(Ez a tisztség a ’30-as, ’40-es években megszűnt, szerepét a vőfély vette át.) Az étkezéseknél mindenkinek megvolt a helye. Az ifjú pár középen ült az asztalnál, mellettük két oldalt a szülők, illetve a násznagyok ültek. A többi rokon „ahol érte, kapta, odaült”. A vacsorára meghívták a papot is, akinek helyét egy piros almába szúrt rozmaring jelölte. A lakodalmi vacsora után szokás volt a hívatlan vendégeket megkínálni borral és kaláccsal. Ők azonban csak a kapuig mehettek, onnan tovább nem illett. Ha a faluban a lakodalom napján volt beteg, akkor annak is vittek levest, hogy minél előbb meggyógyuljon.

A vacsora után az első tánc mindig az ifjú párt illette meg, utána táncolhatott a násznép is. A talpalávalót cigányzenészek szolgáltatták, akiket a vőlegény fogadott fel.

Éjféltájban került sor a menyecsketáncra. A menyecskét a vőfély vitte táncba elsőként, ezt követően a vendégek táncoltak vele, de előtte pénzt dobtak egy tálba, amelyet a menyasszony keresztanyja tartott és varicskával (fakanállal) ütögetett.

Mák Béláné menyecsketánca – miután átöltözött menyecskeruhába – a következőképpen zajlott le: „Visszamentünk, azután a vőfély kiáltása mellett, hogy ’Eladó a menyecske!’, megkezdődött a menyecsketánc. Közben a vőlegény valamelyik sarokból figyelt, hogy van-e még ember, aki szeretné megforgatni a menyecskét, ha már alig volt jelentkező, odaszaladt és elrohant velem.” A menyecsketánc után az új ember és az új asszony kontypálinkával és az örömkaláccsal vagy kontykaláccsal kínálta meg a lakodalom vendégeit. Ezt követően az önfeledt mulatság egészen virradatig tartott. A távozó vendégeknek a gazdasszony sült húsokat és süteményeket csomagolt búcsúzóul.

A lakodalmat követő hétvégén került sor a hérészre. A lakodalmi szokáskörnek ez az eseménye Patakon azt jelentette, hogy a menyasszonyos háznál az ifjú asszony családja megvendégelte az „új rokonokat”, vagyis a vőlegény rokonságát és a lakodalom lebonyolításában segédkezőket.


Napjaink házassági szokásai

A házasságkötési szokások átalakulása

Az ’50-es évekre a falu zárt világa egyre nyitottabbá vált. A legények már nemcsak szülőfalujukból, hanem más településekről választottak maguknak feleséget. A párválasztás során már nem a származás, vagy a vagyoni helyzet, hanem az egyén lett a fontos, így az azonos érdeklődési kör, a hasonló iskolázottság. A modernizáció, az iparosítás, a földrajzi mobilitás a társadalmi rétegek átalakulását vonta maga után. Ennek következtében az egyéneknek egyre nagyobb lehetőségük adódik arra, hogy ne csak a saját társadalmi csoportjukba tartozókkal találkozzanak.

Jelentős társadalmi változás a nők munkába állása, amellyel egyrészt többszörösére emelkedett a kereső nők száma, másrészt mind nagyobb hányaduk szerzett szakképzettséget, ami versenyképessé tette őket a férfiakkal, ezért nem fogadták el többé a társadalom által nekik kijelölt hagyományos szerepeket a családban. Ezáltal újfajta családi attitűdök alakultak ki, amelyek közt kevesebb szerep jut a hagyományoknak, a szülői minták követésének, a tekintélytiszteletnek.

A 20. sz. utolsó néhány évtizedében emelkedett az az életkor, amikor a fiatalok házasulási hajlandóságot mutatnak; ez a tanulási folyamatok kitolódására és az egzisztencia megteremtésre vezethető vissza. Míg a század első felében a lányok 14-16 évesen mentek férjhez, mára már az átlagéletkor 25-27 évre tolódott ki. Ugyanez a tendencia a férfiaknál is megfigyelhető.

Új keletű lakodalmi szokások

A 20. század közepére a hagyományos paraszti életmód a termelőszövetkezetek szervezésével elvesztette patriarchális jellegét, illetőleg ez a viszony fokozatosan a nemek egyenlősége irányába kezdett eltolódni. A falvak belső kötelékei fellazultak, sokan – különösen a fiatalok – főként munkavállalás miatt elhagyták szülőhelyüket, és a városba költöztek. Kiszakadva falusi környezetükből, amelyben felnőttek, egyáltalán nem, vagy csak ritkán voltak hagyományos lakodalmakon, így azok egyre kevésbé hatottak mintaként.

A régi hagyományos lánykérés jelentősége szinte teljesen eltűnt; mára egy szép, de már csak formális gesztus maradt, amikor a vőlegény elmegy a választottjának szüleihez és megkéri a lány kezét. Ezzel szemben régen, ha nem tetszett a legény, el is utasíthatták. A kéretés után jött az eljegyzés vagy kézfogó, amit manapság már nagyobb ünnepekhez szokás kapcsolni. Ez a pár első közös ünnepe, amelyen általában csak a szűkebb rokonság van jelen. Ilyenkor arany karikagyűrűt adnak egymásnak és kitűzik az esküvő napját.

A házasulandó pár, valamint a násznép körül eltűntek a lakodalmi rítusok. Az esküvő napja előtt tartja legénybúcsúját a vőlegény, ami régen a gonosz szellemek elűzésére szolgált, ma a vőlegény búcsúzik a legényélettől a barátaival.

Vannak szokássá váló lakodalmi események is, amelyek arra utalnak, hogy mégiscsak fontos a tartalom is. Ilyen például a szülők köszöntése. A polgári esküvőn a menyasszony a vőlegény szüleit, a vőlegény a menyasszony szüleit köszönti egy-egy szál virággal, kifejezve hálájukat, hogy a házastársát szülei felnevelték. Hasonló a gyertyagyújtás a polgári esküvői szertartás végén. Az ifjú feleség a családi tűzhely őrzésében betöltendő fontos szerepeként egy díszes gyertyát gyújt meg. Az új szokások közé tartozik a menyasszonyi csokor eldobása a templomi esküvői szertartás után. Ilyenkor a menyasszony háttal áll az eladósorban lévő lányoknak és hátradobja a csokrát. Amelyik lány elkapja, az lesz a következő, aki férjhez fog menni, tartja a vélekedés.

Egy másik szokás, ami megmaradt, de átalakult: a menyecsketánc. A menyasszony éjfélkor leveszi a fehér ruhát, és piros menyecskeruhába öltözik; kendővel kötik be a fejét, és kötényt adnak rá. A keresztanyja egy fazekat vagy lábost ütöget fakanállal, és közben elkiáltja magát: „Eladó a menyecske!” Ekkor a vendégek sorra táncolnak az ifjú asszonnyal, de csak akkor, ha előtte a tálba pénzt dobnak.

Az örömapa táncol menyecske lányával 1976-ban, jobboldalt a keresztanya a tállal és a fakanállal

Amikor elfogynak a menyecsketánchoz sorban álló vendégek, a férj földhöz csap egy tányért, odaszalad az asszonyhoz, ölbe kapja és kiszalad vele az ajtón. Az is egy lehetséges változat a szöktetésre, hogy a menyecsketánc végén a férj egy pénzzel teleaggatott babát dob a tálba, és a feleségét ölbe kapva a tállal együtt kiszalad.

Aktuális
Fellépéseink
Rólunk írták
Köszöntő
developed by Centrumnet Systems